A tér lefedésének legősibb anyaga a fa: a más anyagokból készült szerkezetek csak jóval később jelentek meg. A ma ismert tetőszerkezetek legelőször fából készültek, és ezeket a megoldásokat vette át később a kőépítészet. Az egyiptomi és görög, gigantikus kőtemplomok strukturális előképét is szerény, fából épült házak adták.

A vízszintes és a függőleges tartószerkezet elkülönülésével kezdetét vette a tetőszerkezetek fejlődése. A kezdetlegesebb, szelemenes tető függesztett szerkezet, melynél a tetőszerkezet vízszintes gerincét alkotó szelement kétoldalt (és a ház tengelyében maximum négyméterenként) ágasfa tartja. A falakra fektetett sárgerendákon és a szelemenen nyugszanak a fedélfák a tető (éghajlati viszonyoktól függően különböző mértékben) ferde síkjában (29. KÉP). Ennek a típusnak példáit az ókori görögöknél ugyanúgy megtalálhatjuk, mint a magyar falvakban: egészen a reneszánsz időkig közkedvelt volt.

29. kép

A szarufás tetőszerkezet fejlettebb, támasztott, és jóval nagyobb szakértelmet igényel, mint korábbi társa, viszont cserébe lényegesen nagyobb terek lefedését oldja meg, nem szólva az impozáns magas tetőkről. Itt a szarufák támasztják meg egymást, tartják meg a gerincszelement, és vezetik le a szerkezeti feszültséget a sárgerendára, amely továbbadja azt a falaknak, tartóoszlopoknak. A szarufákat a legegyszerűbb esetben is kötőgerenda és kakasülő tartja össze a szarufák függőleges síkjában. A szarufákra támaszkodik rá aztán a vízszintes középszelemen és talpszelemen, melyek a szarufákkal közösen a héjazatot tartják (30. KÉP).

30. kép

A szarufás tetőszerkezet továbbfejlesztett változata a fedélszékes tető, mely beolvasztotta az ágasfás megoldás előnyeit. A szerkezet alapját főállások és mellékállások adják: a főállások tartják meg a szelement – ezért bonyolultabb szerkezetet igényelnek – a mellékállások már a szelemenre fekszenek rá. Akárcsak az ágasfás megoldásnál, itt is legalább négyméterenként szükség van főállásra, melynél a szarufákat székgerendák (másképpen állószékek) támasztják meg. A mellékállások szarufáit a főállások szarufái által alátámasztott közép- és talpszelemenek, valamint a gerincszelemen tartja meg. Az állószékekhez támasztja ki a középszelemeneket a ferde könyökfa, magát az állószéket pedig a támasztódúc stabilizálja. A főállásokon belül, vízszintesen keresztirányban a kötőgerenda, a cimborafa és a kakasülő fogja össze a szarufákat (31. KÉP).

31. kép

A fedélszékes tetőszerkezet fesztávolságát a középkorban fiók-kötőgerendák alkalmazásával növelték meg: képessé váltak akár 20 méteres fesztáv áthidalására, közbülső áthidalás nélkül. A vízszintes fiók-kötőgerendákat a mellék-szaruállásokba illesztették be, rugalmas kéttámaszú tartóként átvették a szarufák terheit. Jellemző példáit láthatjuk az angliai Westminster Hall-ban (1395) (32. KÉP), vagy az Eltham Palace-ban (1405).

32. kép

A szarufás tetőszerkezet másik, még fejlettebb változata az ún. feszítőműves változat, melynél a szelemeneket feszítőmű tartja. Ez azonban már nem oldható meg pusztán fából: a feszítőműnek merev kötéseket kell tartalmaznia, melyeket csak fém, acél kötőelemekkel (ún. kisegítő-szerkezetekkel) lehet megoldani.

A fedélszékes és a feszítőműves tetőszerkezeteknek a különböző korokban más-más formái terjedtek el, ezek alkalmazását gyakran művészettörténeti stílusokhoz is köthetjük. A román stílusú fedélszék jellemzően viszonylag egyszerű: a szaruállásban alapesetben dúcok, fogófa és kakasülő tartja össze a szarufákat. A tetősík lejtése ebből következően viszonylag alacsony. A gótikus stílusú szaruállás már lényegesen bonyolultabb, a tetősík meredekebb: a román korihoz képest a fő szaruállásban kiegészül további fogófákkal, állószékekkel és vízcsepegtetővel. A tető síkjában átlósan ferdedúcok erősítik a szerkezetet. A barokk kor egyik jellegzetessége a manzárd tető, melyet sajátos, feszítőműves fő- és mellékfedélszékek tartottak, minden eddiginél bonyolultabb szerkezeti megoldásokkal. Az eklektikában visszatértek az egyszerűbb küllemhez, azonban maga a struktúra sokkal fejlettebb műszaki megoldásokat takart, mint elődeié (33. KÉP).

33. kép

A hagyományos fa tetőszerkezeteknél, igaz, a kő- és téglarendszerűekhez képest viszonylag ritkán, de előfordul az íves megoldás is. Franciaországban, a galambdúcoknál gyakran alkalmaztak íves lefedést, melyet az ágasfás tetőhöz hasonlóan egy középső ágasfa tart, az íves lefedést pedig az ágasfára támaszkodó keresztdúcokkal tartották